Valójában azt hiszem, hogy túl evéses vagyok és bulimiás. Nemrég tudtam meg, hogy van olyan ember, aki "csak" túlevéses, de nem bulimiás, azaz nem hánytatja meg magát a fölöslegesen megevett túl sok étel után. Ők gyorsabban híznak, én lassabban.
Ma rákerestem a gugliban a "bulimia gyógyítása" szavakra és az ott talált egyik blog azt javasolja második tanácsként, hogy ha valóban meg akarok gyógyulni, akkor kezdjek el naplót írni. Ezt akkor egyelőre kipipálhatom, de csak reménykedni tudok, hogy írni is fogom. De ahogy az alkoholistáknál is, mindig csak a következő 24 óra számít, én sem tervezek többre. Aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz. Az biztos, hogy nem akarok megfelelni semmilyen blogstílusnak. Arra ott van a másik sikeres blogom. Ez lehet akár zagyva is, nem érdekel. Magamnak írom, de azért publikus platformon, mert magyar tapasztalat nem nagyon fellelhető. Márpedig vagyunk egy páran, akik a bulimia és a túlevés démonaival küzdenek. Tudom, hogy nekem segített meglátni, hogy nem vagyok egyedül, s hogy a szenvedéseim nem egyediek. Ha valaki rátalál, talán ennyi vigaszt tud neki nyújtani. Még az is lehet, hogy majd fordítok külföldi oldalakon talált szövegeket, és akkor talán haszna is lesz másoknak ebből a blogból. De ahogy írtam: nem tervezek. Nem akarok megfelelni senkinek és semminek ezen a blogon. Arra ott van az életem minden más területe.
Annyit már tudok és értek erről a betegségről, azaz a betegségEMről, hogy az evéssel valamit elnyomok. Eszek, hogy ne szembesüljek. Érzésekkel és vágyakkal. Az első tanács úgy szólt, hogy az evésroham vagy kényszer előtt próbáljak annyi időt szakítani, hogy megkérdezzem magamtól: "mire lenne most valóban szükségem"? Tényleg kérdezzem meg és hallgassam meg, hogy mit mond a szívem. Vagy a lelkem. A kérdést úgy kell feltenni, hogy nem minősítsem le a választ utána, mégha a valóságos igény lehetetlennek tűnik is.
Ma feltettem a kérdést. Nem tudom, hogy a jó válasz érkezett-e meg, (néha olyan a valóság, mint a hagyma: van még réteg beljebb is), de úgy hangzott, hogy az anyámra lenne szükségem. A vígasztaló, megölelő és megértő anyámra. Akinek őt kicsi gyerekkoromban megéltem. Mert most, felnőttként elválaszt tőle a harag, az elkeseredés és a szomorúság amiatt, hogy az, hogy az apám molesztálhatott és úgy bánhatott velem, ahogy bánt, ahhoz az anyám is kellett, aki hagyta, hogy az apám olyan legyen velem, amilyen volt.
Azt még nem tudom, hogy mi lesz a megoldás, mert amire valóban szükségem lenne, az anyám puha bőre, az ölelése, az értő hallgatás, amit tőle sose kaptam meg, a hozzábújás adta biztonságérzet és a hit, (hogy lesz jobb és van remény), - nos erre egyelőre igen kevés esély mutatkozik. De elégedjünk meg a mai nap részsikereivel: reggelire csak egy fél szendvicset ettem és nem öt szendvicset, amennyire vágytam és amennyit simán meg tudtam volna enni. Egészen délig kibírtam. Aztán már nem. De megfogadtam ma, hogy minden nap keresek valamilyen sikerélményt, mert a próbálkozásaim megérnek némi dícséretet.
Pár napja arra is rájöttem, hogy miért hízok annak ellenére, hogy (szerintem) nagy részét kihányom annak, amit megeszek. Nos azért, mert iszonyatosan el van torzulva bennem a normális mennyiségről alkotott kép. Amikor azt hiszem, hogy normálisan eszem, az egy tényleg normális adagokat evő embernek már sok.
A legjobb és legrégibb barátnőmnek, aki mindig elfogadott bármilyennek, a hétvégén vallottam be, hogy bulimiás vagyok. Minden ítélkezés és csodálkozás nélkül fogadta és csak annyit mondott teljesen természetesen, hogy néha nem értette, hogy hogy nem hízok annyitól, amit megeszek. Mert látott enni többször is. És én mások előtt nagyon vigyázok, és a szerintem normális adagokat eszem csak meg. - Hát nem így van. Azok az adagok nem normálisak.
Vajon mennyi a normális?
Szoktam fogyókúrákat tervezgetni, amelyek persze soha nem valósulnak meg. Az egyik úgy néz(ne) ki, hogy minden étkezésre csak egy marékkal eszem. A marék lenne az adag. Mintha azt olvastam volna valahol, hogy a markunk és a gyomrunk (normális) mérete összefüggést mutat. Azt is tudom, hogy a fogyókúra nem megoldás.